HTML

Erkölcs? Etika? Érték?

Hiszem, hogy vannak törvényeken felüli emberi értékek, amik kell, hogy vezéreljék a mindennapjainkat. Nincs rá jó szó, hívhatjuk etikának, erkölcsnek, értékeknek. Sajnos azonban embertársaink nagy része a sas magasságáról igyekszik tenni erre. Legyen itt pellengérre állítva minden olyan dolog, ami bosszant engem, és a környezetem, és kapjon tiszteletet az, ami motivál és példát mutat.

Friss topikok

Linkblog

Ma rájöttem

2009.07.22. 03:18 KRi

Ez a blog egyszerre tartalmaz világmegváltó gondolatokat és sokszor önirónikus elemeket. Most ez utóbbiból lesz sok. Nagyon sok.

"Fél éve fáj a sarkam. 29 éves vagyok, most épp 127 kiló, de bármikor felmegy 130-ra, nős, egy gyerekem van" - kezdhetném a csoportterápiát ezekkel a mondatokkal. Életemnek jelenleg kb 4 síkja van, ezek azok, amik örömöt adnak vagy lelohasztanak, ha nem működnek. Magyarul ezek éltetnek, ezekkel zajlik a napom 100%-a ezek motíválnak most, aztán majd kifejtem, hogy mi irányított mostanáig. Több mint tíz éven át. 

Az egyik a munkahely, ezt a kérdést ugye ignoráltam februárban, ez azt is jelenti, hogy megszűntek az ottani sikerélmények, és persze a kudarcok is. Mivel a vége felé ez utóbbiból volt több, ezért ezt kellett tenni. Másik ilyen a feleségem, a párom, a szerelmem. Ez a sík mindennek az alapja. Ha jóban vagyunk egymással akkor lehozom a csillagot az égről, ha rosszban akkor pedig megszűnik a világ létezni. A harmadik a gyerkőc. Ez egy igen új faktor pedig már két éves elmúlt, de mivel mindennapi megújulást igényel ezért ez egy igen borulékony műfaj. Vannak napok amikor semmi nem jön össze, amikor hiszti van mindenért és sírás (persze mindig rájövök, hogy ez mind rajtunk múlik, mert ő csak egy kis szenzor és egy erősítő egyben, aki felerősíti a mi legkisebb rezdülésünket), persze vannak pillanatok, amikor egy odabújással minden ki van fizetve. Ezt nehéz mérlegelni, de az ember ilyen érzelmi mérlegelő állatfaj. Ugye a plátói szerelmet is csak Petrarca bírta sokáig, valahogy a normál honpolgár az egyensúlyra törekeszik, hát az az igazság, hogy a gyerkőc téma is pont ilyen. Hihetetlen mennyiségű energiát igényel akár egy cipőfeladás is, aztán pl ott a mai nap a Haller Gardenben, amikor bújik és szeret, és érzed, hogy apa is csak egy van. És van az utolsó a külvilág és az ottani világmegváltások, a barátok, még ez a blog  is minden. Lehet, hogy furcsa ez a felosztás, de én így működöm. Ahhoz hogy jól érezzem magam, valahogy azt kell éreznem, hogy ezen a négy ponton egyenlő energiabetáplálás hasonló energikivételt is jelent. Ez biztos egy szemét önző dolog, de az eddigi 29 évem alatt arra jöttem rá, hogy valahogy mindenki így működik. Fiamnak is az első dolog amit megtanítottam az az hogy nem szaladunk olyan szekér után, ami nem vesz fel. Mert mindenkinek megalázó. De valahogy az én és ezáltal az ő génjeiben is benne van, hogy szeretjük ezeket a szekereket. Az én életem jobbára arról szól, hogy nem elvárt dolgokat csinálok olyan embereknek, akik azt nem várják el. Ezt Freud biztos szerethiányként diagnosztizálná. Ez hihetetlen erőbefektetéssel jár, de nagy ritkán óriási is a visszatöltés, amikor a nem elvártság miatt hatalmas meglepetés, köszönöm, és virtuális hála van a túloldalon. Persze az ember ezt is valami rovására csinálja. És ez nem más mint az elvárt dolgok nem megcsinálása. Gyűlölöm a pressziót, amikor valaki akar tőlem valamit, amikor követel. Egyszerűen nem csinálom meg. Génből nem megy. Valahol elvárok én is egy nem elvárható viselkedést, hogy érezze a másik, hogy én tényleg lehozom a csillagot az égről csak kérni kell, az kell, hogy azt érezzem jót tehetek a másikkal és az a másik ettől dologtól boldog lesz, nem a cég lesz boldog, hanem neki fontos. De kötelességből egy ujjat sem mozdítok. A világ persze nem ilyen, sokkal több a kötelezettség, mint ahogy az az én légváramban felépítettem, valahogy hosszútávon is azok tudnak fényeskedni, akik ezeket a mindennapi kötelességeket tisztességgel minden nap el tudják látni. Én néha felrobbanok szupernóvaként és vagy fényt csinálok rövid időre, vagy elvakítok mindenkit úgy, hogy senki nem lát semmit. A világ az energitakarékos izzókat jobban szereti, nincs nagy fényük, de keveset fogyasztanak és sokáig égnek. És épp ezért nekem nagyon nehéz léteznem munkahelyen, apaként, és férjként is.

Mégis életben vagyok és a lehetőségekhez képest eddig jól boldogultam. Sokkal jobban mint sok energiatakarékos lámpa. Eddig. De most azzal, hogy 29 lettem, azzal, hogy már volt egyszer lumbágóm, és azzal, hogy fáj a bal sarkam minden reggel, azzal valami kezd megváltozni. A szervezet jelzi, hogy a nihillnek vége. Miért is. Miért kb fél éve fáj a sarkam. Ugye februárban mondtam fel. Mi változott azóta. Hát az hogy csöpp testem a karosszékből felállt és elkezdett gyerkőc után futkosni, meg gyereket cipelni, meg bevásárolni, meg baromi ritkán takarítani. Nos Jabbai alkatomnak ez volt a matt. Soha se sportoltam. Nem számítom sportnak az egy nyaras kajakozást, amitől elfutottam a téli edzések unalmától, nem sport a kettőször megjelenésem a gombfociszakkörön se, és habár mindig szerettem a testnevelés órákat gimnáziumban, de az is csak a létminimumos mozgásszükséglet. Erre jön bombahírként most egy baráttól, hogy lefogyott 30 kilót, új csaja van, gyökeresen megváltoztatott mindent az életben: egy könnyebb átugorni mint kikerülni design emberből Ernyei Béla lett. What da f..ck....Nézem a discoveryt, mert hát persze, hogy tv-t is többet nézek. Van egy műsor, amiben egy 40 kilós csaj kicseréli étrendjét egy 180 kilós mangalica hímneművel. Mindegyiknek megmutatják, hogy mi is a gáz a kóros soványsággal meg kövérséggel, miszerint pl nőknél megszűnik a menstruáció, meg amúgy is betegnek néz ki valaki ha 30 évesen 12 éves lányka teste van, akire csak pedofil férfi izgul fel. Sőt a sztárolt modellek 50 kilója is csak képen néz ki jól, de hús vér nőt nézve valójában egy méteren belülről, már jobb a 60kg mert érintve, nincs jobb mint deréktájt megmarkolni a barátnőnket.

Szóval a Discoveryn a férfinek is megmutatnak egy 50 éves női mangalicát a kórházban csöpp 160 kilóval, hogy no ilyen a visszeres láb, és ha már bent van csóka elmondják, hogy a néni se véletlen van bent, eljött a végső stádium  csajnak nincs önfegyelme csak zabál és zabálja a szilárd és folyékony boldogságokat, mert enni öröm! És vagy kap egy bypass műtétet vagy hamarosan gyúrhatnak nagyobb méretű urnára a rokonok. Úgyhogy sebtiben végig is nézheti élőben a csaj gyomorműtétjét, ami abból áll, hogy az óriási gyomorból csinálnak egy fél csészényit, oszt' onnantól az lesz a jóllakásérzés, vagy meghal. Persze a pasi könnyekkel küszködik, hogy hát ő ide nem fog eljutni. Hát én se szeretnék.

Múlt hét óta személyi edzős konditermezést nyomok. De a francba még mindig fáj a sarkam, és a pl a fogaim és fájnak és elég ramatyak. Ezt az otthontöltött időt kezdetektől arra is szerettem volna fordítani, hogy a régóta elhanyagolt testem kicsit gatyába rázzam, és itt jön a sakk matt. Majdnem késő, sőt majdnem betettük "jó" irányba a gyerkőcöt is. No kérem ma voltam egy MTB boltban, most másodszor. Az egészet egy paraszvakításnak tartom, mert pl a 130 kilóm alatt a cipők talpa teljesen kiegyenesedik és cseszhetem a maszály sensort. De egy dolog tuti, maga a bolt, a filozófia, a design és a belefektetett munka az profi és dícséretre méltó, és a vietnámi gyártással és a 60 rugós árral nagyon nyereséges is. Szóval ma adtam egy újabb esélyt a cipőnek, hátha tényleg csak a mostani cipőimmel van gond. Minden MTB boltban van egy nyomáspad, amire ráállva meg tudják nézni, hogy hogyan terheledődik a lábad, és persze mindenre a javallat, korunk vietnámi balzsamja: az MTB cipő. No de a paraszvakításon felül, a monitoron tényleg a bal sarkam majdnem piros a nyomás diagrammon, és tényleg a bal fáj és hoppá a bal lábamon a súlyom 56,4% van. No ez egy szép százas szöget vert a fejembe.

Aztán elmentünk enni. 3-an ettünk a párom, a gyerkőc meg én egy gyros tálat, meg kértem még egy kis tál olivabogyót is, mert azt szeretjük. No de ez utóbbit biztonság kedvéért meglocsolták egy kis olivaolajjal is. Az olaj így magában tuti tipp egy gyomorkiütésre. Hősiesen betoltuk és szarul is lettünk tőle. Éjjel 1:15 van, forgolódom nem tudok aludni, de leesett a papírtantusz. Az elmúlt 11 év alapvetően kényelmes élete most visszaütött. 22-es csapdája van. A nagyapám azt szokta mondani van egy sváb mondás: "disznó gyomrot ki lehet nevelni" és én súlyos milliókat el is csesztem erre, mert mi is történt: a gimnáziumban éheztem. Ez hülyén hangzik egy elitgimnáziumban, de így volt. Reggelizni nem reggeliztem mert 6-kor indult a vonatom, értelemszerűen minden perc kincs volt, ezért nem is csomagoltam kaját. Persze a fogmosás fogkrém maradéka marta a gyomrom a vonat úton, mire megérkeztem Pestre már az imént bevert vasszög is tizedmásodperc alatt oldódott volna fel a gyomorsavamban. Erre a megoldás az INGYEN kapott marék földimogyoró volt a Nyugatiban. Volt ott egy zöldséges akit a hónapok alatt igen megkedveltem és minden reggel egy baráti beszélgetés mellett egy marék mogyorót adott ajándékba (az Isten áldja érte!), ugyanis 94-98-ig míg gimibe jártam 3000 Ft volt a HAVI zsebpénzzem. Hát az akkor is és most is nevetségesen hatott. Ugyanis már akkor 20 Ft volt egy zsíroskenyér az iskolai büféban, és 60 egy kókuszgolyó, meg 500 a mozijegy. Szóval a havi költségvetésem úgy nézett ki: 1db mozijegy 500 ft (de egyedül nem megy az ember moziba, ha meghívtam egy leányzót akkor 1000) szóval maradt 2000 Ft az a hétvégéket is beleszámolva napi 66,6 Ft! Két opció maradt: az egyik nap ettem egy kókuszgolyót a másik nap 3 zsíroskenyeret ebédig. Ugyanis a teljes havi költségvetésemben az iskolai menza még benne volt. Havonta kaptam 8000 Ft-ot (már amikor nem játszották meg a gusztustalan szemét "ha nem viselkedsz jól megvonom az anyagi támogatásodat" jelmondatot) ebből 3000 volt a zsebpénz, 5000-ből pedig kijött a Bp-Vidék MÁV bérlet, a BKV bérlet és a Menza.

Szóval a fenti matek példán látszik, hogy már akkor az egyetlen lényegi kalóriabevitelt a vacsora jelenthette - a Menza jó volt, de kevés volt - meg a tanulás mellé elfogyasztott mérhetetlen mennyiségű Bogica sárgabarack lekvár, amit akkor se és most se szeretem, de miután mindenféle nassnak hijján volt a hűtő, csoki csak mikuláskor létezett, így ha az agyamnak egy kis szőlőcukrot akartam adni, és nem épp a "most zsírral főzünk" vonultban érlelt újabb disznőpörkölt adagot tolni, akkor nem maradt más mint a lekvár. Magában.

Ezzel sikerült megalapozni az egészséges táplálkozást. És a fenti matekpéldával remélem azt is sikerült megmagyaráznom, hogy én nem voltam spúr, nem nem szerettem a McDonaldsot és nem azért nem mentem az osztálytársaimmal efféle helyekre, mert én akkor fene nagy elvhű arc lettem volna. Dehogy. NEM VOLT PÉNZEM így kénytelen voltam mögé gyártani a filozófiát. Ha netán ezt egy volt osztálytárs olvassa akkor sokféle viselkedésemre megtalálhatja a magyarázatot. És ezúton kérek minden jelenlegi vagy leendő szülőt, ha kitalálja azt a baromságot, hogy a tiszta nyíltszívű gyerekét elit iskolába iratja a farkasok közé, akkor legalább az anyagi hátteret teremtse meg hozzá. Mert az emócionálisan alulfejlődött elkényeztetett gyerekek mellé betenni üres zsebbel egy magamfajta gyereket az a biztos halálos ítélet, a gyerek spontán megbecsülését illetően. Túléltem. De nem emlékszem szép emlékekkel.

Szóval szerintetek ezekután amikor megkaptam az első fizetésem 98-ban 40000 forintot, (és persze ebből a szüleim mindjárt le is gomboltak 20000-et, hogy elnézést a kifejezésért de BASSZÁK MEG, főleg úgy hogy közben az esti mesék arról szóltak, hogy milyen jól megy az üzlet és hogy gyűlnek a milliók...) szóval szerintetek mit vettem a fizetésből. KAJÁT, és teszem ezt azóta is. Ezért eszem minden nap étteremben, mert most megtehetem, nem kell spórolnom a kajára, és máig belém van programozva az éhezéstől való félelem. Így lettem 130 kiló. És ez a dolog így befolyásolta az egész életem. A hízással jött a lustaság is, persze szellemileg sokáig nem voltam az, de szabadásggal az is járt. Nekem nem kell egyetem minek, én máshogy is elérem ugyanazt. És tudjátok a 10 éves osztálytalálkozón kiállva a sok arc elé vicces volt azt mondani, hogy diploma és 5 éves egyetemi seggelés nélkül a Vodafone-nál manager lehettem, pusztán kőkemény rengeteg ingyen túlórás 5 éves munkával és a lényeg, hogy seggnyalás nélkül. Olyan munkával, amit szeretek és amire születtem, miszerint hibákat kijavítani, problémákat megoldani, és embereken segíteni, mégha konkértani nem is tudták, hogy valamivel előrebb kerültek. Csak pislogtak ott és néztek bamba szemekkel. Hogy háhogy. Hogy lehet, hogy én mindegyiknél előrébb kerültem, és ha azt is hozzáteszem, hogy mellette van egy feleségem és egy gyerekem, és egy saját lakásom és egyéb anyagi javak, mindez önerőből, akkor a rendszer nullával osztott, és végképp érthetetlenné vált számukra, hogy azzal a hátszéllel, ami nekik volt, semmivel sincsenek előrébb, sőt családi vonalon még a "barátnőm sincs" kategóriás volt sok közülük.

De hamar elmúlt a világ dicsősége a szupernova felrobbant, a fűtőanyag elfogyott bennem és kártyavárként omlott össze minden. Mert mi is volt a hajtóanyag. A DAC, hogy én megmutatom, hogy lehet úgy életet élni, hogy nem éhezem, sőt úgy hogy minden szinten csak az örömök vezéreljenek, csak olyannal foglalkozzak, amit szeretek, lehető legkevesebb fizikai munkával a legnagyobb zs-t keresve. Csak az evilági örömök érdekeltek. A lustaságba később bejött az autó is, ami azért is jó volt mert hermetikusan elszigetelt a külvilágtól úgy hogy közben mégis minden energiabefektetés nélkül eljutottam A-ból B-be kényelmesen. Így jött be a hedonizmusommal az autóbuzériám is, mert én megengedhetem magamnak, így indult a fékezhetetlen hitelfelvételeink, a buggy vásárlás minden, mert ÉN MEGÉRDEMLEM A 4 ÉV ÉHEZÉS UTÁN. És most eljutottam ide, hogy fekve az ágyon gépelem ezt. Mégcsak le se ültem az asztalhoz. És mi a para, hát az hogy azért fáj a sarkam, mert fél évvel ezelőtt felálltam az egyébként nagyon kényelmes karosszékből, és elkezdtem használni az addig soha nem használt lábaimat, játszóterezéshez, ügyintézésekhez stb, meg most a konditeremben puszta sétához a futópadon. Nem bírja. Még az elipszist se. 22-es csapdája. Talán még nem késő, de előtte fogyni kell, és elhinni, hogy nem fogok éhezni többé.

És hát persze a gyerkőcöt is autóval visszük mindenhová, aki ha kiszáll az autóból akkor már mondja is hogy "fölemelni" és mivel van egy jó adag szerethiányom is, azért ki tud ellenállni két kicsi babatenyérnek, ami feléd irányul, hogy vedd fel. Így hát cipelem őt is ami plusz 15 kiló, máris 145 kiló van a lábamon, sőt néha a Minijét is vinni kell ami legalább még öt kiló, és máris az eredetileg 90 kilóra tervezett test 150-et cipel abban a kis időben amikor mozog. Hát ezt nem bírja.

Úgyhogy az első volt, hogy ezzel szembenézzek. Megtörtént. Kellett hozzá majd fél év, de megvan. Következő megkerülhetelen, immáron tudományosan, és ami mégfontosabb magamnak is bebizonyított tény, hogy le kell fogyjak 100 alá, vagy máshogy fogalmazva elfogadni, hogy a kaja nem szeret vissza, és nem sikerélmény megenni egy tál pacalt.

Kri

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://etika.blog.hu/api/trackback/id/tr681260182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása