Minap egy ismerős, egy barát barátnője felbukkant a semmiből és megkeresett egy kérdéssel:
Ő: Tudnék-e tanácsot adni? (A kérdés hangsúlyában benne volt minden. Az ember máshogy kérdezi meg, hogy milyen autót vegyen, hogy hova menjen vacsorázni, és azt is ha súlyos magánéleti gondja van. Az ember nem ok nélkül keresi meg a párjának a barátját. Pusztán a szituáció mindenféle kérdések és konkrétumok nélkül sokat sejtető volt.)
Én: Még nem tudom a konkrétumot. De látatlanban is azt mondom, hogy konkrét tanácsot nem lehet adni sajnos senkinek.
Ő: Hogyhogy?
Én: A direktben tanácsadás senkinek sem jó. Összesen 3 opció lehetséges:
- Ha megfogadod a tanácsomat és beválik, akkor nem lesz sikerélményed, mert nem te oldottad meg.
- Ha megfogadod a tanácsom, és nem válik be, engem fogsz hibáztatni.
- Ha nem fogadod, meg akkor én fogom úgy érezni, hogy feleslegesen jártattam a számat, én nem fogom jól érezni magam, ráadásul mindhárom opcióval sérül a kapcsolatunk.
Ezekután szerinted lehetséges a tanácsadás direktben?
Ő: (Csönd)
Én: Másik oldalról, úgy gondolom, ha tanácsot kérsz akkor pontosan tudod mi a megoldás, csak támogatókat keresel, mellette vagy ellene, ezáltal a döntés felelősségét megosztva mások között. Sőt, ha tanácsot kérsz az azt jelenti, hogy már megvan benned a megoldás. Akiben nincsen meg, az nem tanácsot kér, hanem szenved, rosszul érzi magát, a tanács kérés az már a döntés előtti utolsó állapot.
Ő: De én tényleg nem tudom mit kellene tennem.
Én: Hidd el pontosan tudod. És a fentiek miatt, hiába feszít szét a kíváncsiság, és hiába mondanám meg a nagyfrankót a részletek ismeretében, tudom, - vagy jobban fogalmazva érzem - hogy Neked most nem ez kell. Kérlek ezért, ne vonj bele, mert az előbbi 3-ból egy sem jó nekünk. Úgy érzem nagyon nagyon közel vagy a megoldáshoz. Most még ne konkretizáljuk.
Ő: Elküldtem emialben!
Most erre mit lépsz. Összeszedve összes bölcsességedet szeretnél kimaradni egy fenti szituból, mert érzed, hogy nem lehet jól kijönni belőle. És mégis benne vagy. Mit lehet tenni. Ő tényleg téged akar, bármilyen ok miatt is az sok száz ember közül téged talált meg. És habár mindent elkövettem, hogy ne így legyen, de belebonyolódtunk. Elolvastam, és ahogy sejtettem egyszeri és klasszikus családi dolog volt. Mi az ami minden családban gáz. Hát az együttélés a szülőkkel egy lakásban. Nincsen jó változata, nem lehet jó. Túl egyszerű a válasz vagy túl bonyolult, a költözz el túl egyszerű, az oldd meg a szitut meg lehetetlenül bonyolult kívülről. De csak összefutottunk, és megejtettem életem legnyersebb fejreolvasását. Én voltam Dr Csernyus House. Régóta tudom, hogy nincs végtelen türelem, vannak, akik Buddhából is ki tudják hozni az agressziót. Nem ordítottam, már nem ordítok. Tény és tárgyszerű voltam, egyetlen konkrét tanács nélkül, egyszerűen felvázoltam a lehetséges utakat.
Pár nap múlva rákérdeztem:
Én: Kaptál mást tőlem, mint amire számítottál, mondtam bármiben újat?
Ő: Nem, csak ez így sokkal nyersebb volt, mint amire számítottam.
Én: Kiprovokáltad belőlem. Ugye, hogy tudtad a választ a legelején.
Ő: Igen, tudtam.
Én: Most is tudod?
Ő: Igen, tudom.
Azóta nem láttuk egymást. Tényleg tudta.
Rá majd egy évre kaptam egy feedbacket. Azóta megszűnt a probléma. A helyzet ugyanaz, de nem kezelik problémaként, és ettől megszűnt problémának lenni. Nekem, akinek pár éve még mindenről határozott és konkrét ítéletem volt, akkora lépés volt nem konkrét tanácsot adni, hanem csak történeteket mesélni. Így megmaradt a szabad akarat. Az övé és az enyém is. És a 3 opció közül választhatott egy 4.-et, ami nekik is jó és nekem is.
