Valamit reklámozva sok óriásplakáton lehetett olvasni nemrég:

"Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart."

Mivel nem tudom mit reklámoz ezért, mint reklám értelmetlen, de a mondanivaló ötös. Utánanéztem gugliban: Így szól az eredeti: "Ignoranti, quem portum petat, nullus suus ventus est." és Seneca mondta, ergó kurvára nem tegnap volt. Valahogy az általános igazságok nem változtak azóta :)

De mivel minden vicc minden csecsemőnek új, és nekem ez új volt, habár a témakör érlelődött bennem, ezért még mindig minden nap sokszor eszembe jut ez a mondat. Főleg úgy hogy én is az utóbi időben egy ilyen hajóként vergődtem az óceánon.

Kellenek célok, kell stratégia, de mielőtt bárki bullshit gyanúsnak gondolja a dolgokat, hozzáteszem nem tudok jobb szavakat rá ezért hívom így.

Mindenki, aki él, van életcélja. Ha más nem egy esti sör, vagy valami szar motíválja. Akinek már nincs célja, az önkezüleg megoldja a problémát, mint ahogy többen ezt az utat választották az utóbbi időben a világ vezetői közül. Pedig volt céljuk, a pénz a pénz a pénz esetleg a pina. Akkor miért lett vége. Hát azért, mert cél még csak csak volt, de remény már nem. Elvesztették a zs-t, a ami motíválta őket, és ezzel oszlott a remény is. És mivel az értékrendjük már elég régen elbaszott volt, egy ilyen helyzetben nem volt egy vigasztaló feleség otthon, vagy gyerek, aki megveregesse a papa vállát, hogy nem baj papa az a lényeg, hogy együtt vagyunk, zsíroskenyérre majd csak fussa. Hát ez nem volt, úgyhogy pápáélet lett. No én elindultam ezen rossz úton és szeretném, ha időben megállnék rajta, hogy újra szebb irányt vehessek.

Ekkor jöttem rá, hogy én egy boldog ember voltam fél éve. Szerintem az a boldog, aki most tud mosolyogni. Nem tegnap, nem holnap hanem most. A legtöbb ember a boldogságot valami megszerzéséhez köti, osztán ha megvan akkor néz bután és hiányolja a katarzis érzés. Én tudom, hogy az odavezető út boldogít mégha göröngyös is. Ha elértem a reális dolgot újat kell kitalálnom, hogy újra legyen cél. Én akkor vagyok boldog, ha nem feszít mindennapi anyagi nyomorúság és bátran szabadon belenézhetek a jövőbe és oda magamtól valami szépet képzelhetek el.

Itt egy fontos szó volt magamtól. Nem úgy hogy más megmondja! Nem úgy hogy valaki vagy valami megmondja, hogy akkor leszel boldog ha ezt meg ezt eléred ezt meg ezt megveszed. NEM. Akkor ha valami belsődből jövő dologra vágysz, amit tudod, hogy el fogsz érni. A reménytelen vágyak boldogtalanná és elégedetlenné tesznek. Ha mindened megvan nincsenek vágyaid ergó boldog sem lehetsz, mert boldogság az amikor az ember örül a jelennek és bízik a jövőben. De remény nélkül meghalsz te is.

Én most már nem bíztam a jövőben. Fél éve még én voltam a cégben a leglelkesebb. Két hete meg a legösszetörtebb voltam. Már nem hittem el, hogy lehet másabb. Azoknak akik olyannak születtek mint én nap mint nap kell valamit tenniük, ami jó érzéssel tölti el őket. Valami olyat amivel úgy érzi előrébb van a világ, vagy a saját világa. Korábban azt hittem a világ előrébb való, mint a világom, de ma már tudom, hogy olyan nincs hogy világ. Ergó világbéke sem lehet. A világ ez nem más mint a TV-ből internetből alló dzsuva belénk vetített képe. Ami tele tesz olyan előítélettel amit mások találtak ki. Jó példa erre, a mostani izraeli-palesztin konfliktus, ahol általában magyar virtusból, mindig a szegény kuruc-palesztinok oldalára állunk. Én is. Emeddig nem voltam Jeruzsálemben egy arab negyedben. Azóta máshogy nézem ezeket a dolgokat, egyik se kap igazat, de nem is állok egyik mellé sem. Mert mivel voltam ott így az én világom is lett, ergó van saját képem róla. Látom a koszt a dzsuvát a negyedben, látom a kitett markot Izrael felé, hogy "Fizess", míg látom a másik oldalon azt "Lófasz a seggetekbe". Egyik sem jó. Szóval nincs világ. Te vagy és a környezeted van, a többire úgysincs ráhatásod, kit érdekel.

És itt meg is magyaráztam a bukás okait. Nem tűzheted zászlódra a világ jobbítását. Csak azt tűzheted zászlóra, ami Neked közvetlen fontos, hiába éreztem enyémnek mindenki baját, és hiába akartam mindenkin segíteni. Ha a mindenkik nem én voltam, és a mindenki sikere, előrébb jutása, nem elégítette ki az én jobbítási vágyamat.

Hogy is van ez. Valakinek fontos valami. Elakad vele. Megkér, hogy segítsek. Én segítek, ő előrébb kerül, megköszöni. Én nekem ez jó érzés. Dolog körbeért boldogság van. Ez a normál működő emberi kapcsolatok modellje. Fasza visszacsatolással a végén, hogy hasznos vagy.

De mi van akkor, amikor nem kér meg senki, de te úgy érzed azt kell tenned, megteszed, te tudod, hogy nekik jobb lett, de senki nem köszön meg semmit, mert ők lehet, hogy nem is tudják, hogy te voltál. Ez az önzetlen Jézus modell, amilyen világváltásnak keresztrefeszítés a vége. De Széchenyi is így járt, és kicsiben én is. Aki most nagypofájúnak érzi a párhuzamot, az vagy nem ismer, vagy csak nem látja a hangyafaszni párhuzamot. Ebbe illik beleőrülni.

Van a harmadik, amikor senkinek nem fontos igazán, de mert felülről mondják meg kell tenni. No ez a multimodell, az állam modell, az irányítás modell. No így működik a világ nagyban.

Mit rontottam el. Egész életemben az elsőbe tartoztam, kicsit érintve a másik kettőt. De most szereptévesztésből belepróbáltam a másik kettőbe. Korábban írtam egy posztot a honnan a belső energiáról. No az az ami elfogyott az önként vállalt kettes szerepkör által, és azért mert mások meg közben a 3-asba akartak belekényszeríteni.

Szóval ezért megyek el. Újra én akarok lenni, olyan aki észreveszi a hibákat és szereti kijavítani, olyan aki szeret elváráson felül jót tenni emberekkel, újra olyan, aki ha megszólal csönd lesz a társaságban mert érdekesnek találják, amit mondok. Újra olyan aki tud nevetni és nevettetni. Mert ezek már nagyon nem voltam. Olyan, aki nem mások miatt van, hanem néha értük. 

Én túl komolyan vettem mindent, és emiatt lettem nevetséges. Én komolyan vettem azt, hogy lehet úgy is vezetni, hogy bízzanak az emberben, azért mert előtte, egyenként bebizonyítod nekik, hogy meg tudod oldani a problémájukat, és segítesz nekik. Hogy lehet nem csak a fizetésért, és a céges autóért dolgozni, hanem az emberi sikerek és fizetséget jelenthetnek.

De sajnos nem lehet. Rájöttem, hogy mások céges autó iránti vágya erősebb motiváló erő az ő mindennapi harcaikban, mint az én szent is igaznak gondolt bullshit világváltásom. Az övé azért erősebb, mert ő azt mindenáron akarja. Nem más akarja és nem is más kényszeríti rá, hanem ő saját magának kell és ezért küzdeni is fog. Ergó vicces de emiatt mindent meg is tesz a cégért, amit elvárnak tőle. Nem mást. Nincsenek belső indíttatások, csak annyit amit elvárnak tőle. És ez elég.  De az én népjóléti cuccaim, az ilyen irodakifestések, meg klímatakaríttatások, meg mikrószerzések azok másoknak nem fájtak eléggé, ha addig senki nem csinálta meg. Magyarul hiába jövök én itt Don Quijote-ként, ezek nekem fontosak csak, de nekem is csak a jóérzésemnek, hiszen nem az én nap mint napi életemet nehezítették.

Szóval mi a tanulság. Egy tanulság van.

Mindenki húzzon haza és legyen otthon a megváltó, mert mindnekinek nagy a pofája, az enyém is, ha a másik munkájába kell beleszólni, miközben a saját életén is volna mit heggeszteni. Én hazahúztam. Egy romokban lévő házasságot kell újjáépítenem. Új közös terveket szőni. Faterom mondta, hogy nem az a nagy szó, ha egy pár egymásra tud nézni, hanem az ha egy irányba. Nekünk most közös tervek kellenek. Az eddigi közös terveket megvalósítottuk, azzal, hogy mi szerelemben együtt vagyunk 8 éve, olyan esküvőnk volt ami egész életre erőt ad, (sőt páran mondták, hogy nekik is), van egy tündérnyi göndörfürtösünk, akinek végre minden szavát leshetem, mindig elolvadok amikor mondja, hoyg autóautóautó, lett lakás kurvasok törlesztővel, autó is volt több. De ezek elfogytak. Hálisten. A minden kipipálása is hoz egy furcsa depressziót. A párom nem tudott a céges énemmel együtt lelkesedni, meg is értem. Nehéz volt mindennap elzavarni munkába úgy hogy látta, hogy ez nekem nem jó. Mostantól olyat teszünk ami mindkettőnknek jó azaz mindhármunknak. Végre tiszta fejjel újra szabadon tervezgethetjük a jövőt.

Mindenki olyat csináljon ami fontos neki. Egy barátom mentőzik. Mindenki, aki belép a mentőbe megkapja a kérdést:

Mi fontos?

És ott éppen túlélve valamit, vagy épp nem túlélve, ez a kérdés hirtelen kurva fontos lesz. Neked mi fontos? Te mit felelsz magadban erre a kérdésre? És ha ki kell mondanod mások előtt akkor mi? Lehet, hogy a valódi és a felvállalt "mi fontos" köszönőviszonyban sincs egymással, de hidd el, előbb vagy utóbb úgyis azt fogod tenni amit a legbelsőd diktál. Akkor miért vársz a sírig vagy az őrületig.

Tedd azt. Vannak persze általános igazságok. A család fontos. De legbelül csak most kezdem érezni. Most mi hárman a "kiscsalád" fontosak vagyunk egymásnak. Mi nem vagyunk helyettesíthetőek. Nem úgy mint egy bármilyen munkaerő. Egy barátom mondta, ha azt gondolod fontos vagy a munkahelyeden és globális multinacionális cégnél dolgozol. Akkor gondolj arra, hogy kicsoda Arun Sarin. Ki emlékszik már rá? Pedig fél éve még ő volt a Vodafone Global vezérigazgatója.

És ha megnézzük nem is voltak sokan:

Szóval mi fontos? A család fontos. Nekem. Már. Fél éve még nem éreztem ezt legbelül, most már kezdem. Ők végre visszatöltik az elveszett energiát.

Lehet, hogy még nem tudom a kikötő nevét, de a kontinenst már tudom, és a kivelt is. Bízom a hátszélben is. Valami már lengeti a vitorlát, ha teljesen megjön a hátszél, akkor fogom tudni, hogy jó irányt választottam.

Kri